Amit én csak úgy hívok: Emóssztori - I. Fejezet/1

Nem voltam átlagos. De ami azt illeti, különleges sem. Nem voltam se fiús, se csinibabás, és történetesen nem is üldöztem a fiúkat. Persze nem bántam volna, ha van, de ilyen korban még nincs "Nagy szerelem", se semmi ilyesmi, így hát várok. Meg hát nem mintha annyira harcolnának értem a fiúk. De lányból vagyok, nem bánnám hát, ha lenne valaki, akinek tetszek.
Apropó, lányok. Hogy van-e barátnőm? Az az igazi, sutyorsós, mindentelmondunkegymásnak-fajta? Nincs. Nem érzem szükségét, hogy kifecsegjem az életem minden titkát egy olyan személynek, aki bármikor visszaélhet ezzel a bizalommal. Ezen felül viszont van egy-két barátnőm, akikkel néha összejárok, mozizunk, dumálunk, csak a szokásos. Ám az igazán fontos dolgokat megtartom magamnak.
Afiúk viszont már egy más téma. Mármint például az osztálytársaim. Egyrészt mert ők teljesen mások, mint a lányok (és nem csak biológiailag), másrészt viszont velük sokszor jobban érzem magam. Nem mintha ők annyira észrevvenék, hogy ott vagyok. Ők az udvar  korlátjának dőlve ormótlanul röhögnek a disznó vicceken, néha bunyót szimulálnak, gusztustalan dolgokról dumálnak, esetleg, nagyon ritkán egyik-másik bagózik. De ezt inkább sulin kívülre hagyják a tanárok miatt. Egyszer-egyszer "komolyabb" dolgokról is dumálnak (ki tartozik kinek, kinek kell kölcsönbe cigi, ki volt a hét fukarja, milyen doga lesz másnap), de aztán azokat is gyorsan elűzik egy-egy viccel. Ilyen szempontból ők sokkal egyszerűbbek, gondtalanok. Plusz semmi menstruáció. Mázlisták.
A mi osztályunkbanpersze vannak "beosztások" - a bunkó tapló fiúk, akik mindenkin uralkodni akarnak és a "bicepszükön" kívül semmi mással nem tűnnek ki, az őket kiszolgáló csicskák, akik akár még ki is szöknek , hogy kaját, tollat, vagy bármit vegyenek nekik nagyszünetben, hiszen be akarnak vágódni. Aztán persze a lányok között is ott vannak a csinibabák, meg a többiek. Meg persze én.